2012. július 7., szombat

Orvosok, nővérek a PIC-en

Na, hát ez igen vegyes. Nekem főkként rossz tapasztalatom van, és most nem az orvosok és nővérek hozzáértéséről van szó (pedig van egy-két nővér, akinél azért ez felmerül). Mert mindenki profi, az orvosok kiváltképp, és öröm nézni, hogy milyen szeretettel tudnak fordulni a babákhoz, és hogy a főorvos asszony is odamegy etetni egyes babákat, vagy visszatolja a sérvüket adott esetben. A fiatalabb orvosok meg pláne. Meg ők azok, akik néha azért csak odajönnek hozzád, és mondanak egy-két ezt-azt a gyerekről. Persze azért jobb, ha kérdezel. Megtanultam, hogy specifikusan kell kérdezni, mert az, hogy mi történt a baboccsal az elmúlt 3 órában, számukra nem értelmezhető. De az, hogy: hányt-e? állt-e le a légzése? tudtak-e még szívni a PTX-en? kellett-e röntgenezni? mennyit evett? kapott-e beöntést? próbálták-e cumival? stb. megválaszolható. Ehhez viszont tudni kell, hogy ezt kell kérdezni. Ezt meg csak onnan tudod, hogy ha előtte valaki már elmondta. Azt hogy a babocs hányt egyik nap, csak onnan tudtam, mert valamelyik elpöttyintette. Utána mindig rákérdeztem. Értem én, hogy nem mondanak el mindent, de mégiscsak jogom van a gyerekhez, és jogom van tudni, hogy mi történik vele, még akkor is, ha attól csak megijedek, vagy hüledezek.

A nővérek meg... hát... egyrészt tudom, hogy nagyon kemény meló ez, amit ők csinálnak. És nyilván nem lehetnek kedvesek mindenkivel, mindig. De amikor dúlnak a hormonok, és látod, hogy a babád ott fekszik lekötözve, becsövezve, akkor minden mini-emberséghez simulsz. Az olyan mondatok, hogy "nem kéne azt a szegény gyereket annyit macerálni", amikor már egész éjjel arra vártál, hogy hozzáérhess, igen csak mellbe vágnak, szöges ostorral. Meg az "Anyuka most csak a szemével simogassa, mert nagyon nyugtalan volt eddig, sírt sokat, és szedálni kellett". És a többi... Tudom, hogy nekik érdekük, hogy a babocsok csendben nyugodtan maradjanak, a babáknak is jobb, ha alszanak, vagy be vannak nyugtatózva, mert kevésbé érzik, de mélységesen hiszek abban, hogy az én érintésem is igenis fontos. Illetve hátugye nem az enyém, hanem az anyáké. Bár többször volt, hogy csak egymás között zsolozsmáztak, hogy miért megyek minden alkalommal, miért nem hagyom már békén a gyereket (vagy őket??). Hogy hogy lehet az, hogy én még mindig bent fekszem a kórházban, amikor sima szülés után 3 nappal hazaküldenek, akkor biztos nem járnék be annyit.

Alapvetően az anyuk a szükséges rosszak, a küszöb alatt kúszva-magamat megalázva kellett kuncsorognom az infoért, és némi megértésért. Egyesével kellett a nővéreket megnyerni magamnak, mindegyikkel kicsit nyuszózni, jó pofizni, hogy még 5 percet hagyjanak a gyerekkel.

Ismétlem, megértem őket... de nekem ez nem segít, mert a lelkemet-szívemet ütötték-verték-rugdosták.

Ettől függetlenül hálás vagyok nekik, hogy gyógyítanak, mert nélkülük... bla bla


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése