No, az történt, hogy a babocska kíváncsi lett a világra, és jóval hamarabb megszületett. Ezzel életem két legrosszabb hetét okozva - na nem is kettő, csak másfél, de akkor is - merthogy születés után beköltözött az újszülött intenzívre, hogy ott csövek és még több csövek lógjanak ki belőle. Nem akartam én sosem a gyerekről írni, mert rengetegen írnak, de így, hogy ekkora kalandba kevert és kalamajkát okozott, kénytelen vagyok, főként terápiás célból. Szépen igyekszem sorban venni a dolgokat, a szülést, a PIC élményeit, a szülészeti osztályt, a "kedves" szobatársamat, az orvosdoktorokat, nővéreket... és ami még eszembe jut.
Szóval vasárnap még jól voltam teljesen. Jó nagy hasam volt már, mindenki kérdezte, hogy akkor már a napokban szülök-e, meg hogy biztosan egyedül van-e... és még hátra volt 6 hét. És akkor aludtam végre egy jót. Előtte már nem volt egy normális éjszakám, az állandó pisijárat, a csípő-forgó fájás amikor fordultam az ágyban. És akkor volt egy jó éjszakám. Nem kellett felkelnem, nem fájt a csípőm. Hogy örültem. És akkor megfordultam mégis, és éreztem, hogy na most pisiltem be - ezt persze csak úgy félálomban - aztán irtó gyorsan rájöttem, hogy nem pisilek, mert pisilnem még kell, mégis jön belőlem a valami. Tejóég, akkor vérzek... már megint. De nem. A magzatvíz. Fú, akkor mélylevegő. Felhívtam anyámat, mivel DrB még kint van, meg az orvost is, meg aztán DrB-t is. Anyám indult hozzám, az orvos aszonta menjek be a kórházba. Én meg nem tudtam felállni, mert dőlt belőlem a víz - viszont ugye pisilnem azt meg kellett. Hát egy életem, egy halálom, kimentem a slóra, pisiltem is, közben ömlött belőlem a cucc tovább. Na ekkor kezdtem igazán félni, hogy a gyerek meghal. Állandó parám volt, már a terhesség alatt is, hogy a babocs meghal. De most aztán nagyon. És akkor megjött anyám, felöltöztem, fogtam a kórházias cuccmákot, és elindultunk, hogy a duóban álljunk egy darabig. Megérkeztünk, ahol még rám sem néztek, közölték, hogy ott nem maradhatok, hiszen nekik nincs koraosztályuk. Hát mondom zseniális, de az orvosdoktorom azt mondta, hogy ide jöjjek, ide jöttem, azért akkor tessék már megnézni, hogy a gyerök él-e. Megnézték, minden okés volt odabent, így felkötöttek CTG-re, és hívtak egy mentőt, hogy vigyen át későbbi kínszenvedésem és pokoljárásom színhelyére. Ekkor még teljesen zárt méhszájam volt, fájásom szinte nulla, éppen csak minimál. És elkezdtem várni a mentőt, egy óra volt csak, és átvittek. Persze azon aggódtam, hogy a srácok gerincsérvet kapnak, ha engem fel kell emelniük, bizonygattam, hogy lemegyek ám én egyedül a lépcsőn, hagyjuk a liftet.
Kicsit szirénáztunk is. Kedélyem jó volt, viccelődtünk, bele sem gondoltam, hogy babocs korababa lesz. Mi baja lehet az én gyerekemnek? Semmi. Tökegyértelműen semmi. Közben DrB kintről szerkázott nekem a pokol bugyrába orvost - szóval egyedül nem leszek, azért az is jó.
Megérkeztünk a mentővel, felszenvedtek a másodikra a szülőszobára, majd leadtak. A szülésznőnek az első kérdése az volt, hogy "fel tud állni?" na mondom végre egy értelmes lélek... és pattantam is fel. Azonnyomban kaptam egy branült, egy antibiotikumot, és lecsapolt belőlem vagy hat fiola vért. Beköltöztetett egy szülőszobába - ekkor már teljesen világos volt, hogy itt nincs visszaút, a babocska jönni fog. Ma. Vagy holnap...
És jött az első vizsgálat. Kenetvétellel. Hű, azért az kemény menet volt - viszont már egy ujjnyira tágultam. Ekkor volt 11 óra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése