Nahát akkor nyígnék. Egyébként is magamterápiájára csinálom ezt itt, és most pont. És megintcsak sötét verem ez, de nem a Petőfi-féle, ez egy saját, nekem gyártott. Nem, tudok nem izgulni, mert izgulok, nem tudok nem arra gondolni, mer másra nem is. Hiába minden, és nem hiába. Olyannyira fáj a szívem, hogy nem látok, de nincs is mit. Kifacsartam, és várok várok, hátha, és keresem magamban a további erőket, hogy ne. Essek. Annyira. Mégmélyebbre. Mert biztos van fölfelé, csak nem találom (tán mert nem látok). Miközben van itt nekem, sok sok csodám, értem én, és mégis. Még úgy tűnik a verem falát kell tapogatnom, bár most a fejem verném bele, vagy kivenném a szívemet, és mélyre bedugnám a falba, fájjon másnak. Ne. Ne fájjon másnak. Csak nyelje el a végtelen mély, és adjon helyette mást. Vadi új, egészségeset, ami tud dobogni, dübögni, dörömbölni itt bent nekem, és nem kell hímestojásoznom vele, és mások előtt bátorarcot felöltve "jólvagyok" mantrával előretolakodni, haláltmegvetően, hogy lássák, én egyben vagyok. Nincs bajom. Jól vagyok.
De ha a Berettyó közelebb lenne, nekimennék, most, itt, gondolkozás nélkül.
Magam vigasztalása kifolyik, kis sós cseppekben küldöm világgá - még csak ezt sem tudom megtartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése